Juscsák György címkéhez tartozó bejegyzések

Jönnek a választások

Hát ide is eljutottunk. Másfél hónapra vagyunk a helyi önkormányzati választásoktól. Rengeteg hír és pletyka kapott lábra. Olyan ez, mint egy vírus, amely sokszorozódik a választások előtti bizonytalanságban. Mi továbbra is a tényeknél szeretnénk maradni.

Működik a demokráciánk, több jelöltünk, azaz választási lehetőségünk van! Döntenünk kell tudni a saját sorsunkról. Október 12-én megszületik az új Balatonakarattya. Innentől saját magunknak kell majd tudnunk gazdálkodni és fejleszteni a települést. Nagyon fontos, hogy mindenki eljöjjön szavazni, aki teheti. Minél nagyobb lesz a választáson résztvevők száma, annál látványosabb lesz, hogy akarunk és tudunk tenni Balatonakarattyáért, hogy megmutassuk milyen sokunknak fontos a jövőnk. A mi településünk lesz az egyetlen az országban az idén, ahol először választanak polgármestert és képviselőtestületet.

Az előző lapszámban kötelességünknek éreztük, hogy fórumot teremthessünk arra, hogy a jelöltek saját szavaikkal elmondhassák, hogyan képzelik el a jövőnket. A demokrácia szabályai szerint továbbra is így érzünk.

Nagyon nagy tisztelettel és örömmel szeretnénk ezért most bemutatni Vatics Erzsébetet (Erzsit), akivel Donászy Judit beszélgetett.

Juscsák György

Az előző (augusztusi) és a mostani (szeptemberi) számunkban megjelent, polgármesterjelöltekkel készült interjúink e-mailben készültek.

Reklámok

„Oly távol vagy tőlem, és mégis közel”

Ezeket a sorokat több ezer kilométerre Balatonakarattyától, az óceán felett, a repülőn írom. Tudják, a konzerv levegő, a citrom illatú frissítőkendők, és a zsugorfóliázott kis háromszögletű tányérok mikrokozmoszából. Mellettem egy észt úriember, legalább 160 kiló. Felajánlom neki a piskótatekercsemet, megkapom a salátáját. Ő is, én is a legjobbat próbáljuk kihozni a bezártságból, tízezer méterrel az Atlanti- óceán felett. Kóstolgatom a zsugorfóliázott „csemegéket”. Nem én hívom így, az osztrák légitársaság szavai. „Csemegék a felhők felett”. Röhögnöm kell. Arra gondolok, hogy az előző számban megjelet „halas, fogasos” írásom után, másnap reggel megjelent nálunk egy akarattyai házaspár, Éváék, akiket ismerünk és szeretünk. Olvasták az írásomat, mondták. Gyuszi egész éjjel a tavon volt, a friss fogásból halászlevet főzött. Egy hatalmas fazékkal állítottak be hozzánk.

Fogalmazzunk úgy, hogy a reggeli, innentől nekem hivatalosan is a nyolcadik helyre esett vissza a napi étkezéseim fontossági sorrendjében. Életem legfinomabb halászléját ettem. Belsőséggel, többféle hallal, angolna filével, ahogy mindig is álmodtam. Kétszer vacsoráztam, azután este 11 körül újra melegítettem belőle, majd éjszaka rémálmom volt: egy labirintusban rohangáltam a kincset keresve. Izzadtan ébredtem hajnal 3 körül. Kibotorkáltam a sötétben a hűtőhöz, hogy meg van-e még a halászlé. Mondanom sem kell, hogy melegítettem belőle. Egyedül, az éj csendjében, leosontam a teraszra, és még egy adagot megettem. Mielőtt az álommanók megeszik előlem, biztos, ami biztos. Szóval életem legjobb halászleve, ez jut most eszembe itt a repülőn. Összefut a számban a nyál, Akarattyára gondolok. Erre a nyárra.

Életemben nem emlékszem ilyen esős szezonra. Én az „aszályos nyarak” korosztálya vagyok. Idén alig volt olyan nap, hogy ne esett volna az eső. De mégis micsoda nyár volt! Mennyi minden történt! Mennyi minden „belefért”!

Most a Lecsó Fesztivál jut az eszembe. Hatalmas buli volt. Szakadt az eső. Mi is főztünk, nem kis sikerrel. Eláztunk  kívülről, belülről is. Ezért egyébként a szabolcsi rendőrcsapatot „hibáztatom”, a „Gyüttmenteket”; olyan szatmári szilvával kínáltak, amitől az embernek mosolyra fakad a szíve. Szerintem egyedülálló volt. Bár nem pontosan emlékszem, hogyan is főztük a lecsónkat, de az biztos, hogy nagy sikert aratott. Maradjunk abban, hogy van még mit tanulnom Lengyel Janitól! Többek ismerik és szeretik, nagyon büszke voltam, hogy a hagymapucoló csicskása lehettem. Szóval megint csak, mint már annyiszor itt Akarattyán, EMBEREK vettek körül. Nem „rongyrázás”, nem „megjátszás”, nem „kivagyiság”, EMBEREK, BARÁTOK. Eljött Tamás, Sanyi, Pista és Judit, ahogy a többiek is. Szóval, mint már annyiszor, megint összejött a „csapat”. Ennél nagyobb kincs nincs a világon.

Nekem ezt jelenti a pihenés. A világom, a mindennapjaim az öltönyökről, a nyakkendőkről, a professzionalizmusról, a befektetésekről szólnak. Itt, Balatonakarattyán pihenni és feltöltődni tudok. Itt meg tudok inni egy kávét alsógatyában, le tudok esni a tetőről eresztisztítás közben. Itt van időm siklóra vadászni a gyerekekkel, propoliszt kóstolni, és eltémázgatni „ Pajával ”a Gumirádli jövőjéről, itt tudok igazi emberekkel találkozni. Emberekkel, akikre számíthatok, akik leülnek nálunk, hogy beszélgessünk, akik eljönnek, ha baj van, és akkor is, ha öröm van. Én így pihenek. Nekem tényleg számít Akarattya. Vollárék pörgetett apró krumplija,  Hanákék Cserpes teje, vagy mangalica szalonnája, az akarattyai hentes tanyasi csirkéje, a késő esti cigánypecsenyék és rozé fröccsök Gyula bácsinál; és ahogy Dóri hajvágó székében himbálom a lábam, mintha megint tíz éves lennék…

Ez számít!

Szóval nekem magyarázhat aki, amit csak akar, én pihenni tudtam, és fel tudtam töltődni. Azokra számítottam, akiket az évek során megismertem. Csülköt ettünk a Degeszben, kagylót a Spoon-ban, cirkuszban voltunk Almádiban, a petuniák az akarattyai kertészetből jöttek, a szülinapi tortát itt rendeltük, megismertük Matolcsy Gyöngyit, és Vatics Erzsinél – akit már régóta ismerünk – ettük a babgulyást. Adtunk a távcsőre, kifestettük a Gyula Műveket a tűz után, összeszedtük a nyaralók elhajigált szemetét, megint homokot hoztunk a strandra.  Akarattyát bemutató videó versenyt és tenisztornát szerveztünk.

Miért írom ezt?

Ahogy az előző számban is kifejtettem: mi, és elsősorban én személyesen, szeretnék független maradni a politikától. Pihenni, ugyanakkor Akarattyát segíteni járok ide. A nyugalmat szeretem. Tartozom azzal a vallomással, hogy amikor ez az újság létrejött, nem gondoltam a választásokra. Belecsöppentünk ebbe. Próbáltunk igazi társadalmi, közösségi összefogásként egy helyi lapot indítani Akarattyának, Akarattyáért, politikamentesen. Szeretnék ezért most kimaradni a választási találgatásokból és harcokból. Nekem Balatonakarattyán csak barátaim vannak, és szeretném, ha ez továbbra is így maradna. Szeretném ezeket a barátságokat továbbra is megőrizni. Természetesen választani eljövünk, hiszen nekünk is fontos, hogy szavazatunkkal beleszólhassunk, szerintünk ki a legalkalmasabb a sorsunk irányítására. Úgy érzem, hogy a publikált pártatlanságomat a választásokig azzal tudom a legjobban megőrizni, ha innentől már nem veszek részt az alapítvány munkájában és az újság készítésében. A felálló új önkormányzat eldöntheti majd, hogy mi legyen ennek a lapnak a sorsa. Remélem segíteni tudtunk, tudtam, és Önök legalább annyi örömöt leltek az Akarattyai Szilfalevél (Balatonakarattya első újságja!) eddig megjelent négy lapszámának olvasásában,mint amennyire mi szerettük  elkészíteni .

 Juscsák György

Jönnek a választások!

Balatonakarattya levált! Önállóak lettünk! Ennek egyik legfontosabb következménye hogy eldöntsük kinek (a képviselő testülettel – kiknek) a gondjaira bízzuk a település sorsát. Ahogy az lenni szokott, megindultak a találgatások és pletykák. Vélt, vagy valós erővonalak, „hitt-kötődések”, „belemagyarázott-szimpátiák”.

Egy páran, akik ezt az újságot is készítjük, szeretnénk pártatlanok maradni. Akarattyán, Akarattyáért dolgozunk, társadalmi munkában, időt, pénzt, energiát nem sajnálva mi ide vagyunk elkötelezve. Az a célunk, talán kötelességünk, hogy a településen mindenki megismerhesse a jelölteket, és ez alapján tudjon ki-ki majd dönteni. Minden döntés felelősséggel jár, ez talán még egy kicsit többel is fog, hiszen nem csak önkormányzati jelöltekről, hanem a saját sorsunkról is szavazunk.

Tehát találgatások vannak, sőt lesznek is. Mi abban tudunk segíteni, hogy aki magáénak érzi a Balatonakarattyát, aki úgy érzi, tenni tud és felvállalja azt a hihetetlenül nehéz és szép feladatot, hogy a közösségünkért, a településért dolgozzon (vagyis a polgármester- és képviselőjelöltjeink), az itt fórumot kaphasson, hogy szólhasson azokhoz akiknek a szavazata számít, akik azután rá fognak majd számítani.

A „mendemondáknak” nem tudunk helyt adni, a pletykákba nem akarunk belekeveredni. A tényekre szeretnénk koncentrálni.

Nagyon nagy tisztelettel és örömmel szeretnénk ezért most bemutatni Matolcsy Györgynét (Gyöngyikét), akivel Donászy Judit beszélgetett.

Juscsák György

Nem értem (főleg zenéről és egy kicsit a halról)….

Szeretem a zenét. Mondhatni „mindenevő” vagyok. Tegnap néztük meg a Háry Jánost a Szegedi Szabadtéri Színpadon Bodrogival és Gerald Depardieu-vel, útközben Dire Straits és a 80-as évek „italo disco”-ja szólt az autóban. Hazafelé, vissza Akarattyára azután először trance, majd amikor felvettük a gyerekeket, 100 Folk Celsius és Halász Judit a Helikofferrel. Szóval széles a paletta.

Miért írom ezt? Mi közük van hozzá, hogy én mit szeretek hallgatni?

Augusztus 3-a van. Éjjel 2 óra 45 perc. Ülök a teraszon. Jót vacsoráztunk, a mai „adag” pálinka és fröccs is elfogyott, ahogy az lenni szokott, ha az ember pihen. Szóval egy békés, nyugodt este, barátokkal, jó beszélgetésekkel, pihenéssel, esti mesével, azután szúnyoghálóval és alvással este 10-11 körül.

Most pár órával később már mozognak az ablakok, és remeg a fogban az amalgámtömés. Megint „buli” van. Most éppen Club Aligában. Nem értem. Tényleg nem értem.

Ha fogyasztóként választásom van, hogy betérek-e egy étterembe, és hogy mit válasszak, ha az autómban választásom van, hogy mit hallgassak, akkor hogyan lehet az, hogy itt a Balaton partján gyakorlatilag minden hétvégén rám kényszerítik az éjjeli ritmust és hangzavart?

Ha szeretnék moziba menni, veszek egy jegyet és beülök, a film vagy jó, vagy rossz. Vagy tetszik és ”bejön”, vagy nem. Ezt én döntöm el, hiszen én vettem a jegyet, az én döntésem és választásom volt.

Éjjel kettőkor üvöltő dobszólóra, és tribal trance zenére ébredni, nem az én választásom. Igazságtalannak érzem, hogy ez rám, ránk kényszerített dolog gyakorlatilag minden nyári hétvégén. Nekünk ebben nincs választásunk, hallgatnunk kell.

Miért is? Miért kell, hogy hajnal háromkor más üvöltő zenéjére legyünk kényszerítve? Mert „bevétel” van belőle? Ja, az étteremben is a vendégből élnek, mégsem kötelezik a környéken lakókat hogy mindenki egyen a konyha főztjéből. Van választás. Itt hajnal háromkor nincs választás, ezt nem lehet lekapcsolni. Csak beletörődni lehet. De bele kell törődni? Szeretném látni a buli szervezőinek az arcát, ha házuk elé parkolhatnék egy kamionnyi hangfallal éjjel egykor, és mondjuk Wagnerre vagy a Traviata-ra kellene ébredniük és hallgatniuk. Lekapcsolni pedig nem tudnák. Szerintem fel lennének háborodva.

Fura kis ország ez, fura hely ez a Balaton. Az erősebb, a hangosabb, a „pénzesebb” győz.

Mivel aludni nem lehet, hónom alá csapom a laptopot, és lesétálok a partra. Végül is, ha hallgatnom kell a „bum-bum” zenét, legalább a hullámok csendes robaja, a pecások nyugalma vegyen körbe.

Gyönyörű az éjjeli Balaton, mint mindig. Látni az apátságot, gyöngyökként világítanak a parti fények. De ez nem az „én estém”. Most meg azt nem értem, hogy miért kellenek a „légvédelmi fénycsóvák” a Balaton partján. Olyan gyönyörű ennek a tónak a partja, miért érzi bárki is, hogy ezt a látványt kisajátíthatja azzal, hogy az eget pásztázó fénycsóvákat keringet? Ettől én biztos nem fogok elemenni abba az adott diszkóba, nem ettől fogok odatalálni. Miért gondolhatja bárki is, legyen az akár a legmenőbb diszkós parti vállalkozó, hogy attól nő a bevétele, hogy fénycsóvákkal pásztázza a Balaton-parti éjszakai eget? Miért van ránk kényszerítve, hogy ezt kelljen néznünk a part fényei és a csillagos ég helyett? Nem értem. Tényleg nem értem.

De hagyjuk, mellettem kapás van. Nem is kicsi. A többi horgász is odajön, hiszen egy gyönyörű ponty akadt horogra. Mindenki gratulál, és persze elindul a „hogy etettél be”, „mivel fogtad” beszélgetés. Az a beszélgetés, ami nekem elengedhetetlenül a Balaton része. „Holnap ebből a feleségem halászlevet főz, jönnek a gyerekek” mondja a horgász, és büszkén mutatja a fogást. Ponty, keszeg és két süllő. Süllő!

Irigylem. Arra gondolok, hogy hol lehet itt jó süllőt enni. Hol lehet megtalálni azt az éttermet, ahol nem a fagyasztóból veszik ki a süllőt, a Balatonnak ezt a csodálatos kincsét, hanem jön a pincér és azt mondja: „ez ma reggeli, friss fogás, ezt tessék kipróbálni”?

Nem értem. Nem értem, hogy hekk mindenhol van. Nem értem a hekket mint halat a Balaton partján. Mi, akik annyira büszkék vagyunk a „Magyar tengerre”, Argentínából hozott, fagyasztott tengeri hallal etetjük magunkat és az idelátogató vendégeket. Ponty, keszeg és süllő helyett. Hogyan lett a hekk, egy tengeri hal Argetínából a Balaton-part esszenciája? Anakronizmusnak gondolom, amikor idelátogat a „holland”, és azt mondják neki a büfében: „ezt a szép nagy hekket vegye”. Tényleg ez az az emlék, amit haza akarunk küldeni vele? „Milyen jó argentin tengeri halat ettem a Balatonnál”?

Nem értem. Tényleg nem értem.

Nem szeretek „negatív gondolatokkal” lefeküdni.

Közben hajnal négy óra lett. Csend van, úgy tűnik elfáradtak a bum-bum zenések a közelben, csak messziről „úszik” ide egy másik buli zaja, már-már békésen, nyugtatólag. Újra a teraszon ülök.

Ma reggel bementem Kenesére, a Pörcben pompás füstölt libamellet vettem, az kerül most elő a hűtőből. Nem olcsó, de most hajnal négykor úgy gondolom minden fillért, forintot megér. „Helyből” jön, mondták a boltban, mint a pálinka is. Közben két nyest bírkózik mellettem a füvön. Haha, hajnal négyre csak beállt a béke és a csend.

Csak várni kellett, béke, nyugalom és csend van. Én ezért szeretem a Balatont.

Jó éjszakát!

Juscsák György

A második lapszám margójára

Eltelt egy hónap. Megszületett a Szilfalevél második száma Akarattyai Szilfalevél néven. Büszkék vagyunk, és fáradtak. Nagyon sokat tanultunk, sokakkal beszéltünk az első szám megjelenése után. Rengeteg ötletet, dicséretet és bírálatot is kaptunk. Ahogy az lenni szokott: ki így szeretné, ki úgy, kinek ez tetszik, kinek más. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk, érvek és ellenérvek, időnként érdekek és ellenérdekek ütköztek egymással, de abban egyhangúan döntöttünk: a „lényeg” nem változik. Sokan kérdezték, hogy melyik „párthoz” tartozunk, „kit támogatunk”? Talán ezt a legfontosabb leszögezni és „helyre tenni”. Ez az újság nem független, soha nem is volt az, nem az a célja. A Szilfalevél maximálisan elkötelezett.

Balatonakarattyáért, Balatonakarattya mellett.

Mert politikusok, pártok jönnek-mennek, ahogy közelednek az önkormányzati választások, egyre több lesz a híresztelés és a „zaj”. Balatonakarattya, és azok akiknek ez a település fontos, utána is itt lesznek. A helyi vállalkozóknak utána is itt kell tudni megélni, családokat felnevelni. A nyaralótulajdonosok utána is itt szeretnének tiszta és nyugodt környezetben pihenni. Hiszen sok ember, helyi lakos vagy nyaraló már a rendszerváltáskor is itt volt, és több kormányváltást is itt élt át vagy „pihent ki”. Van és lesz is véleménye a jelöltekről. Mi is szavazni fogunk. Mindegyikőnk: ahogy jónak látja. Egymást sem, és senki mást sem próbálunk azonban meggyőzni arról, hogy kire szavazzon. Ez nem ennek az újságnak a kompetenciája.

Az Akarattyai Szilfalevél nem erről szól. Nem a kuratóriumi tagok „szimpátiája” a fontos. Akarattya a fontos. Egyszerűen mi csak úgy érezzük, nem politikai lapot szerettünk volna létrehozni, hanem Akarattya lapját, szócsövét. Mindannyian- mi is, akik hónapról hónapra dolgozunk, hogy ez az újság az Önök kezébe kerüljön, és Önök is, akik olvassák- felelősséget vállalunk azért, hogy „mi jön ki ezen a szócsövön”. Ahogy Amerikában mondják: „shit in, shit out” (apropó, nem ezért lett az újság „kemény” papírra nyomtatva).

Mindezzel együtt „reálisak” próbálunk maradni, és bárkinek lehetőséget nyújtani hogy a véleményét elmondhassa: legyen az bármi is, amíg az Balatonakarattyát segíti. Ha valaki úgy gondolja, szeretné, ha megjelenne a véleménye, a gondolatai arról, hogyan lehetne ezt a települést „előbbre vinni”, akkor ehhez az Akarattyai Szilfalevél egy kiváló fórum. Még akkor is, ha az adott személy politikai ambíciókat dédelget. Hiszen mindannyiunk érdeke, hogy megismerjük azokat (is), akiknek a település a gondjaira lesz bízva októbertől. Hogy megtudjuk, hogyan látják a falu fejlesztését, mit tettek eddig, mit terveznek. Politikai ideológia nélkül.

Nekünk, és bízunk benne hogy olvasóink többségének, fontosabbak azok a hírek, hogy elkészültek a kandeláberek a strandon, hogy már naplemente után is lehet egy romantikus sétát tenni a parton. Hogy kinek köszönhetjük ezt? Hogy mikor jön homok a Gumirádlira? Hogy ki a felelős 5-6 csőtörésért egyetlen utcában? Hogy ki az a nyaraló, aki két szemétszedési akció után is ugyanúgy az erdőbe talicskázza a hulladékát? Hogy akinél Akarattyán AVE-s zsákot lehet venni, az, elmondhassa mindezt.

Tudnunk kell(-ene), hogy ki vállal bébiszitterkedést Balatonakarattyán, ki hoz házhoz szódát, melyik utca lesz szilárd burkolatú? Hogy mindannyian megismerjük azokat, akik társadalmi munkában folyamatosan rendbe teszik a virágágyásokat a faluban. Ezek a dolgok sokkal fontosabbak, mint a politikai propaganda.

Szeretnénk, ha a többi egyesület és vállalkozó is bemutatkozna. Ha megkeresnének bennünket, és elküldenék az ötleteiket, javaslataikat. Ezeken az email címeken szívesen várjuk az észrevételeket, ötleteket: judit.donaszy@ gmail.com / donaszy@citromail.hu

De ha személyesen „könnyebb”: Donászy Juditot, Lengyel Janit, Pokornik Istvánt sokan ismerik.

Többen jelezték, hogy anyagilag is támogatnák a Balatonakarattya Fejlődéséért Alapítványt. Ezt előre is nagy tisztelettel köszönjük! Kérjük, hogy aki úgy érzi anyagilag is tud és szeretne segíteni, erre a számlaszámra utalja a pénzt:

BALATONAKARATTYA FEJLŐDÉSÉÉRT ALAPÍTVÁNY
számlaszám:11748083-20025706

Az eddig beérkezett támogatásból született ez az újság. Minél többen vagyunk, annál több minden válik megvalósíthatóvá. Minél kevesebben,annál több minden csak terv marad.

Tudom, hogy talán nem kell, de azért megjegyzem, ez egy non-profit alapítvány. A beérkezett összegek, azok felhasználása, a döntéseink nyilvánosak: Balatonakarattyáért, Balatonakarattyáról szólnak. De egy jó fröccs, pálinka vagy birkapörkölt mellett ezt és a terveinket úgy is mindenkinek elmondjuk a Rákóczi parkban, vagy a strandi büfék valamelyikében.

Egy kellemes nyári szezonban bízva, üdvözlettel:

Juscsák György

Egy “gyökértelen” nyaraló vallomása

Létezik egyáltalán, hogy valaki két idézőjelet tudjon használni egy címben? Mindegy, írom, ahogy jön, gondolom és érzem. Talán mások is elolvassák, és egy kicsit magukra ismernek, és ez elég lesz.

Van egy jó barátom, neves világjáró és fotóművész. Ő mondta nekem egyszer: „kétféle ember létezik”. Az egyik, mint az ő nagyapja, soha nem hagyta el a szülőhelyét, mégis mindent tudott a világról, és boldog ember volt. A másik típusnak mennie kell. Menni, hogy higgyen, lásson és tapasztaljon. Megismerni kontinenseket, országokat, kultúrákat, embereket. Megtapasztalni hogyan csinálják, mitől sikeresek, boldogok vagy sikertelenek és szomorúak az emberek. Soha nem volt kérdés bennem, bennünk, hogy mi ebbe az utóbbi kategóriába tartozunk. Egy megjegyzéssel.

Örülök, boldogok vagyunk, hogy a világ minden sarkában vannak barátaink, vannak ismerős helyek, ahol jártunk, dolgoztunk, vagy éltünk. Abban hiszünk, hogy a sokszínűség gazdagabbá tesz és összeköt, hogy minél „másabb” egy ország, vagy kultúra, annál többet lehet belőle tanulni és tapasztalni. Mi nem félünk az „idegenektől”, nem félünk „őket” az otthonunkba invitálni. Sőt: ettől vagyunk, akik vagyunk: magyarok a nagyvilágban. Szerves részei és résztvevői a globális világnak. Szeretnénk, ha a gyerekeink is így nőnének fel. Ezzel a nyitottsággal, érdeklődéssel, elfogadni tudással.

És ez a megjegyzésem lényege: kell egy „otthon”, ahol a gyökereink vannak, ahova, ha csak egy időre is, de visszatérünk a „nagy rohanásban”.

Nekünk évek óta ez a sziget Magyarország, a szülőhazánk, a Balaton, „a magyar tenger”. Balatonakarattya, ahol sok időt töltünk, az otthonunkká vált. Mert menni kell, látni kell, tapasztalni kell, de haza is kell tudni jönni; vissza, a „gyökerekhez”. Nekünk ez adatott meg. Ezt választottuk. Nagyon szerencsések vagyunk.

Ha tudunk, jövünk. Nem csak a nyári melegben, a „szezonban”, hanem akkor is, amikor esik az eső, és télen is „benézünk”. Önző módon, magunkért. Mert jól érezzük magunkat, és megnyugszunk itt. Bár vannak gyönyörű tengerpartok, szuper helyek, kiváló éttermek a világon mindenhol.

De Balaton csak egy van. És mi ezt szeretjük.

Nem tudom, hányan vannak így. Akik dolgoznak, küzdenek és hajtanak, Budapesten, vagy a világban bárhol. Akik várják a pénteket, már csütörtökön pakolni kezdenek, vagy legalább felírni a kis cetlire, hogy mit ne felejtsenek otthon. Akik, amikor elérik a 71-es utat 10-20%-kal esik a vérnyomásuk. Akik a körforgalomnál lekapcsolják a rádiót, és lehúzzák az ablakot, mert hirtelen csak a csend és nyugalom számít. Akik „ideérnek”.Nem fizikailag, lelkileg. Akik az év során egyre korábban jönnek le Balatonakarattyára. Májusban, azután áprilisban, idén pedig már márciusban. Amíg senki nincs, csend van, nincs „bum-bum” zene Aligán, amíg a gyerekek kiszaladhatnak az utcára, amíg nem jelentek meg a „nyári árak”, amíg csak a Degesz van nyitva.

Az évek során mi ilyen nyaralókká váltunk. Voltunk, laktunk és nyaraltunk sok helyen. Ide, Akarattyára hazajövünk. Itt leengedünk, mert ez nem egy befizetett út, nem egy pár repülőjegy és 10 nap all inclusive szürrealizmus. Ez a miénk.

Azt mondják sokan, hogy ellentét van az „őslakosok” és a „nyaralók” közt. Hmmm. Igen?! Én épp az ellenkezőjét tapasztalom. Mi csak olyanokkal találkoztunk, akiket örülünk, hogy megismertünk és megszerettünk. Balatonakarattyán és Balatonkenesén is. Jólesik egy mosolyt kapni a piacon, hogy a gyerek kezébe nyomnak egy almát a zöldségesnél. Jólesik, ha a Katicában beleteszik a szatyorba a pékárut. Jó, hogy ha hívunk valakit, és megbeszélünk valamit, akkor tudjuk, hogy bízhatunk benne. Jólesik lesétálni a „Gyula Művekbe”, és elücsörögni, elbeszélgetni másokkal; hogy az akarattyai hentesnél mindig friss húst kapunk, hogy esőben is összejövünk egy páran a Rákóczi- parkban, és „bulizni” tudunk.

Az évek során a nyaralók közül is egyre több olyan embert ismertünk meg, akik tényleg „otthonukként” kezelik a nyaralójukat. Akik azért vannak itt, mert szeretnek itt lenni. Akiknek számít, hogy mi történik itt! Akik befizetik az adót, akik tudják, hogy Balatonkenesén a ”Vegyeskében” ugyanúgy, mint Balatonakarattyán több kisboltban pár száz forintért tudnak olyan zsákot venni, amit elvisz a szemetes, és erre nem sajnálják a pénzt. Akik nem az erdőbe dobják a szemetet vagy a levágott füvet. Akik valamiért a leharcolt munkásgatyát és cipőt veszik fel, és seperni kezdenek, amikor megérkeznek, mert így pihennek. Akik lassan rájönnek arra, hogy a „balatoni nyaraló” nem a kerítésüknél ér véget, és igazán „befektetésként” kezelik az ingatlant. Nem „lenyúlni” és elvenni akarnak, csak pihenni. Akik érdeklődéssel, vegyes tartózkodással hallgatják a történelmet és a harcokat. Akik nem igazán értik mi is itt a „téma”. Akik ledöbbennek, amikor látják, hogy szemetes az út, hogy a „nyaralók” az utca másik oldalára talicskázzák a hulladékot.

Akarattya szétválik Kenesétől. Erről lehet hallani már egy ideje. Igen? Akkor most „harc” lesz?

Nevetséges.

Összeköt minket minden. Akarattya a Balaton kapuja. Kenese kapuja. Ahogy az emberek elérik Balatonakarattyát, két választásuk van: továbbmennek a déli parton, vagy felénk veszik az irányt. Ha felénk veszik, vesznek egy kis epret, vagy dinnyét a jobb oldalon, és elérik a MOL kutat. Akarattyára érnek először. Fontos, hogy tudják, jól döntöttek, mielőtt beértek Kenesére, hogy megvegyék a meggyes bureket vagy más finomságot a Katica pékségben.

Akarattyának méltó módon kell fogadnia a Balatonra látogató vendégeket, csábítani kell őket, hogy erre vegyék az irányt. És mindezt hitelesen. Ez mindannyiunk érdeke. Azoké is, akiknek itt van nyaralójuk. Hiszen ha tiszta, rendezett és hívogató minden, akkor az egész település értéke nő, a nyaralónk értéke nő. Tudom, hogy ma nem ez a népszerű gondolkodás. Mindenki meggazdagodni akar. Most és azonnal.

De talán vannak mások is, akik nem világmegváltó ötletekben gondolkodnak, akik nem „ellenséget” látnak Kenesében, akik „piciben” szeretnék kezdeni. Akiknek ötleteik vannak és tesznek is ezért. Akiknek fontos, mi történik itt, számít nekik. Akik akarattyaivá váltak.

Én akarattyaivá váltam. Tudom, ez egy bátor kijelentés. Tudom, idealista vagyok. De én szeretek itt lenni és megnyugodni: magyarként, akarattyaiként, de amerikaiként is. Sok dolgot itt tanultam […] hogy milyen finom mézzel inni a kávét, hogy hol lehet a legjobb fröccsöt kapni, hogy kire számíthatok. De itt tanultam meg a vitorlázás szabadságát is! Nekem Akarattya sokat jelent. Számítok az emberekre, akik itt laknak vagy Kenesén, és hiszem, hogy nekik is számítok. Ezek nem területhatáron múló dolgok. A barátaim lakkor is hívhatnak, ha éppen nem vagyok itt. Akár Balatonkenesén laknak, akár Balatonakarattyán.

Henceghetek bárhol, hogy „nyaralóm van a Balatonnál”, de én nem akarok ez az ember lenni. Ezek az emberek hulló csillagok. Ahogy Amerikában mondják: „I’m here to stay”. Azért jöttem, hogy maradjak. Hogy segítsek, hogy jobbá tegyek, hogy szemetet szedjek, hogy pihenni tudjak. Nekem az a lényeg, hogy amikor elmegyek egy jobb, tisztább és szebb Balatonpart maradjon a gyerekeimnek, a következő generációknak.

Erről szól a Szilfalevél, ez az újság is. Arról hogyan tehetnénk szebbé, jobbá a Balaton kapuját, Akarattyát. Mi hoztuk létre, Akarattyáért. Azokért, akik az év minden napján itt laknak, akiknek nyaralójuk van, és azokért is, akik csak néhány napot töltenek a Vivienben vagy a Gabriella Panzióban. Ez a MI lapunk, Akarattyaiaké. Ezért gondoltuk, hogy a helyi vállalkozók ingyen hirdethessenek, cserébe egy kis kreativitásért. Sok ötletünk van, de nem elég, szeretnénk, ha még többen lennénk, akik tudnak és mernek ötleteket adni. Nem hirdetési újságot terveztünk, hanem egy fórumot, ami összeköt bennünket.

Reméljük, Önök legalább annyira élvezettel olvassák majd, amilyen szeretettel mi „összehoztuk”. Várjuk a cikkeket, észrevételeket, gondolatokat! Mit hogyan kellene, lehetne csinálni, hogy szebbé, jobbá tegyük Balatonakarattyát.

Juscsák György