hal kategória bejegyzései

„Oly távol vagy tőlem, és mégis közel”

Ezeket a sorokat több ezer kilométerre Balatonakarattyától, az óceán felett, a repülőn írom. Tudják, a konzerv levegő, a citrom illatú frissítőkendők, és a zsugorfóliázott kis háromszögletű tányérok mikrokozmoszából. Mellettem egy észt úriember, legalább 160 kiló. Felajánlom neki a piskótatekercsemet, megkapom a salátáját. Ő is, én is a legjobbat próbáljuk kihozni a bezártságból, tízezer méterrel az Atlanti- óceán felett. Kóstolgatom a zsugorfóliázott „csemegéket”. Nem én hívom így, az osztrák légitársaság szavai. „Csemegék a felhők felett”. Röhögnöm kell. Arra gondolok, hogy az előző számban megjelet „halas, fogasos” írásom után, másnap reggel megjelent nálunk egy akarattyai házaspár, Éváék, akiket ismerünk és szeretünk. Olvasták az írásomat, mondták. Gyuszi egész éjjel a tavon volt, a friss fogásból halászlevet főzött. Egy hatalmas fazékkal állítottak be hozzánk.

Fogalmazzunk úgy, hogy a reggeli, innentől nekem hivatalosan is a nyolcadik helyre esett vissza a napi étkezéseim fontossági sorrendjében. Életem legfinomabb halászléját ettem. Belsőséggel, többféle hallal, angolna filével, ahogy mindig is álmodtam. Kétszer vacsoráztam, azután este 11 körül újra melegítettem belőle, majd éjszaka rémálmom volt: egy labirintusban rohangáltam a kincset keresve. Izzadtan ébredtem hajnal 3 körül. Kibotorkáltam a sötétben a hűtőhöz, hogy meg van-e még a halászlé. Mondanom sem kell, hogy melegítettem belőle. Egyedül, az éj csendjében, leosontam a teraszra, és még egy adagot megettem. Mielőtt az álommanók megeszik előlem, biztos, ami biztos. Szóval életem legjobb halászleve, ez jut most eszembe itt a repülőn. Összefut a számban a nyál, Akarattyára gondolok. Erre a nyárra.

Életemben nem emlékszem ilyen esős szezonra. Én az „aszályos nyarak” korosztálya vagyok. Idén alig volt olyan nap, hogy ne esett volna az eső. De mégis micsoda nyár volt! Mennyi minden történt! Mennyi minden „belefért”!

Most a Lecsó Fesztivál jut az eszembe. Hatalmas buli volt. Szakadt az eső. Mi is főztünk, nem kis sikerrel. Eláztunk  kívülről, belülről is. Ezért egyébként a szabolcsi rendőrcsapatot „hibáztatom”, a „Gyüttmenteket”; olyan szatmári szilvával kínáltak, amitől az embernek mosolyra fakad a szíve. Szerintem egyedülálló volt. Bár nem pontosan emlékszem, hogyan is főztük a lecsónkat, de az biztos, hogy nagy sikert aratott. Maradjunk abban, hogy van még mit tanulnom Lengyel Janitól! Többek ismerik és szeretik, nagyon büszke voltam, hogy a hagymapucoló csicskása lehettem. Szóval megint csak, mint már annyiszor itt Akarattyán, EMBEREK vettek körül. Nem „rongyrázás”, nem „megjátszás”, nem „kivagyiság”, EMBEREK, BARÁTOK. Eljött Tamás, Sanyi, Pista és Judit, ahogy a többiek is. Szóval, mint már annyiszor, megint összejött a „csapat”. Ennél nagyobb kincs nincs a világon.

Nekem ezt jelenti a pihenés. A világom, a mindennapjaim az öltönyökről, a nyakkendőkről, a professzionalizmusról, a befektetésekről szólnak. Itt, Balatonakarattyán pihenni és feltöltődni tudok. Itt meg tudok inni egy kávét alsógatyában, le tudok esni a tetőről eresztisztítás közben. Itt van időm siklóra vadászni a gyerekekkel, propoliszt kóstolni, és eltémázgatni „ Pajával ”a Gumirádli jövőjéről, itt tudok igazi emberekkel találkozni. Emberekkel, akikre számíthatok, akik leülnek nálunk, hogy beszélgessünk, akik eljönnek, ha baj van, és akkor is, ha öröm van. Én így pihenek. Nekem tényleg számít Akarattya. Vollárék pörgetett apró krumplija,  Hanákék Cserpes teje, vagy mangalica szalonnája, az akarattyai hentes tanyasi csirkéje, a késő esti cigánypecsenyék és rozé fröccsök Gyula bácsinál; és ahogy Dóri hajvágó székében himbálom a lábam, mintha megint tíz éves lennék…

Ez számít!

Szóval nekem magyarázhat aki, amit csak akar, én pihenni tudtam, és fel tudtam töltődni. Azokra számítottam, akiket az évek során megismertem. Csülköt ettünk a Degeszben, kagylót a Spoon-ban, cirkuszban voltunk Almádiban, a petuniák az akarattyai kertészetből jöttek, a szülinapi tortát itt rendeltük, megismertük Matolcsy Gyöngyit, és Vatics Erzsinél – akit már régóta ismerünk – ettük a babgulyást. Adtunk a távcsőre, kifestettük a Gyula Műveket a tűz után, összeszedtük a nyaralók elhajigált szemetét, megint homokot hoztunk a strandra.  Akarattyát bemutató videó versenyt és tenisztornát szerveztünk.

Miért írom ezt?

Ahogy az előző számban is kifejtettem: mi, és elsősorban én személyesen, szeretnék független maradni a politikától. Pihenni, ugyanakkor Akarattyát segíteni járok ide. A nyugalmat szeretem. Tartozom azzal a vallomással, hogy amikor ez az újság létrejött, nem gondoltam a választásokra. Belecsöppentünk ebbe. Próbáltunk igazi társadalmi, közösségi összefogásként egy helyi lapot indítani Akarattyának, Akarattyáért, politikamentesen. Szeretnék ezért most kimaradni a választási találgatásokból és harcokból. Nekem Balatonakarattyán csak barátaim vannak, és szeretném, ha ez továbbra is így maradna. Szeretném ezeket a barátságokat továbbra is megőrizni. Természetesen választani eljövünk, hiszen nekünk is fontos, hogy szavazatunkkal beleszólhassunk, szerintünk ki a legalkalmasabb a sorsunk irányítására. Úgy érzem, hogy a publikált pártatlanságomat a választásokig azzal tudom a legjobban megőrizni, ha innentől már nem veszek részt az alapítvány munkájában és az újság készítésében. A felálló új önkormányzat eldöntheti majd, hogy mi legyen ennek a lapnak a sorsa. Remélem segíteni tudtunk, tudtam, és Önök legalább annyi örömöt leltek az Akarattyai Szilfalevél (Balatonakarattya első újságja!) eddig megjelent négy lapszámának olvasásában,mint amennyire mi szerettük  elkészíteni .

 Juscsák György

Reklámok

Nem értem (főleg zenéről és egy kicsit a halról)….

Szeretem a zenét. Mondhatni „mindenevő” vagyok. Tegnap néztük meg a Háry Jánost a Szegedi Szabadtéri Színpadon Bodrogival és Gerald Depardieu-vel, útközben Dire Straits és a 80-as évek „italo disco”-ja szólt az autóban. Hazafelé, vissza Akarattyára azután először trance, majd amikor felvettük a gyerekeket, 100 Folk Celsius és Halász Judit a Helikofferrel. Szóval széles a paletta.

Miért írom ezt? Mi közük van hozzá, hogy én mit szeretek hallgatni?

Augusztus 3-a van. Éjjel 2 óra 45 perc. Ülök a teraszon. Jót vacsoráztunk, a mai „adag” pálinka és fröccs is elfogyott, ahogy az lenni szokott, ha az ember pihen. Szóval egy békés, nyugodt este, barátokkal, jó beszélgetésekkel, pihenéssel, esti mesével, azután szúnyoghálóval és alvással este 10-11 körül.

Most pár órával később már mozognak az ablakok, és remeg a fogban az amalgámtömés. Megint „buli” van. Most éppen Club Aligában. Nem értem. Tényleg nem értem.

Ha fogyasztóként választásom van, hogy betérek-e egy étterembe, és hogy mit válasszak, ha az autómban választásom van, hogy mit hallgassak, akkor hogyan lehet az, hogy itt a Balaton partján gyakorlatilag minden hétvégén rám kényszerítik az éjjeli ritmust és hangzavart?

Ha szeretnék moziba menni, veszek egy jegyet és beülök, a film vagy jó, vagy rossz. Vagy tetszik és ”bejön”, vagy nem. Ezt én döntöm el, hiszen én vettem a jegyet, az én döntésem és választásom volt.

Éjjel kettőkor üvöltő dobszólóra, és tribal trance zenére ébredni, nem az én választásom. Igazságtalannak érzem, hogy ez rám, ránk kényszerített dolog gyakorlatilag minden nyári hétvégén. Nekünk ebben nincs választásunk, hallgatnunk kell.

Miért is? Miért kell, hogy hajnal háromkor más üvöltő zenéjére legyünk kényszerítve? Mert „bevétel” van belőle? Ja, az étteremben is a vendégből élnek, mégsem kötelezik a környéken lakókat hogy mindenki egyen a konyha főztjéből. Van választás. Itt hajnal háromkor nincs választás, ezt nem lehet lekapcsolni. Csak beletörődni lehet. De bele kell törődni? Szeretném látni a buli szervezőinek az arcát, ha házuk elé parkolhatnék egy kamionnyi hangfallal éjjel egykor, és mondjuk Wagnerre vagy a Traviata-ra kellene ébredniük és hallgatniuk. Lekapcsolni pedig nem tudnák. Szerintem fel lennének háborodva.

Fura kis ország ez, fura hely ez a Balaton. Az erősebb, a hangosabb, a „pénzesebb” győz.

Mivel aludni nem lehet, hónom alá csapom a laptopot, és lesétálok a partra. Végül is, ha hallgatnom kell a „bum-bum” zenét, legalább a hullámok csendes robaja, a pecások nyugalma vegyen körbe.

Gyönyörű az éjjeli Balaton, mint mindig. Látni az apátságot, gyöngyökként világítanak a parti fények. De ez nem az „én estém”. Most meg azt nem értem, hogy miért kellenek a „légvédelmi fénycsóvák” a Balaton partján. Olyan gyönyörű ennek a tónak a partja, miért érzi bárki is, hogy ezt a látványt kisajátíthatja azzal, hogy az eget pásztázó fénycsóvákat keringet? Ettől én biztos nem fogok elemenni abba az adott diszkóba, nem ettől fogok odatalálni. Miért gondolhatja bárki is, legyen az akár a legmenőbb diszkós parti vállalkozó, hogy attól nő a bevétele, hogy fénycsóvákkal pásztázza a Balaton-parti éjszakai eget? Miért van ránk kényszerítve, hogy ezt kelljen néznünk a part fényei és a csillagos ég helyett? Nem értem. Tényleg nem értem.

De hagyjuk, mellettem kapás van. Nem is kicsi. A többi horgász is odajön, hiszen egy gyönyörű ponty akadt horogra. Mindenki gratulál, és persze elindul a „hogy etettél be”, „mivel fogtad” beszélgetés. Az a beszélgetés, ami nekem elengedhetetlenül a Balaton része. „Holnap ebből a feleségem halászlevet főz, jönnek a gyerekek” mondja a horgász, és büszkén mutatja a fogást. Ponty, keszeg és két süllő. Süllő!

Irigylem. Arra gondolok, hogy hol lehet itt jó süllőt enni. Hol lehet megtalálni azt az éttermet, ahol nem a fagyasztóból veszik ki a süllőt, a Balatonnak ezt a csodálatos kincsét, hanem jön a pincér és azt mondja: „ez ma reggeli, friss fogás, ezt tessék kipróbálni”?

Nem értem. Nem értem, hogy hekk mindenhol van. Nem értem a hekket mint halat a Balaton partján. Mi, akik annyira büszkék vagyunk a „Magyar tengerre”, Argentínából hozott, fagyasztott tengeri hallal etetjük magunkat és az idelátogató vendégeket. Ponty, keszeg és süllő helyett. Hogyan lett a hekk, egy tengeri hal Argetínából a Balaton-part esszenciája? Anakronizmusnak gondolom, amikor idelátogat a „holland”, és azt mondják neki a büfében: „ezt a szép nagy hekket vegye”. Tényleg ez az az emlék, amit haza akarunk küldeni vele? „Milyen jó argentin tengeri halat ettem a Balatonnál”?

Nem értem. Tényleg nem értem.

Nem szeretek „negatív gondolatokkal” lefeküdni.

Közben hajnal négy óra lett. Csend van, úgy tűnik elfáradtak a bum-bum zenések a közelben, csak messziről „úszik” ide egy másik buli zaja, már-már békésen, nyugtatólag. Újra a teraszon ülök.

Ma reggel bementem Kenesére, a Pörcben pompás füstölt libamellet vettem, az kerül most elő a hűtőből. Nem olcsó, de most hajnal négykor úgy gondolom minden fillért, forintot megér. „Helyből” jön, mondták a boltban, mint a pálinka is. Közben két nyest bírkózik mellettem a füvön. Haha, hajnal négyre csak beállt a béke és a csend.

Csak várni kellett, béke, nyugalom és csend van. Én ezért szeretem a Balatont.

Jó éjszakát!

Juscsák György